Margot - Aszály

Margot

Aszály 

Nyár van, aszály, a táj piheg.
De hirtelen egy felhőcske,
A fán fennakadva, vergődve,
Kínjában a szelet megkavarja,
S a tájat fekete gyolcsba varrja.
Ágakat szakítva, tépve,
Villámot cibál az égre.
Elered a zápor.
A nyitott ajtón át,
Innen a szobámból,
Ágyon fekve nézem,
Ahogy ércesen, keményen,
Szikrát pattintva szól,
Csattog az égi ostor,
Morog, mint csontos vén komondor,
S én bámulom, ahogy árad.
Tikkadt tüdőmben a száraz,
Fojtó levegő fújtatva feszít,
De már érzem, éledek! Éleszt,
Ez a dübörgő végítélet.
Ti haragos felhők, ott az égen,
Ne pihenjetek, ne fáradjatok,
Csak adjatok, adjatok, adjatok!
Hisz égi áldás van rajtatok!
-Felülök, krákogok párat-
S bólogatok munkátokra.
Jól dolgoztok!
Hát töltsétek tovább
A földi csatornákat!