Káli László
Átok és áldás
Vajon ki tudja azt,
hány éjjel sírtál, arcod
párnádba fúrva? Hogy
senki meg ne hallja,
még csak ne is
láthassa, mennyire nagyon
fáj ott legbelül!
Vajon létezik-e szám arra,
hány befele sírt
könnycsepp áztatta lelked?
Vajon hányszor
átkoztad már el magadban
sorsod, és hányszor
áldottad is ugyanazért
a pillanatért,
melyről azt hitted halhatatlan?
Emlékszel még rá,
honnan indultál a hosszú
útra? Nem akartál
mást, de legalább morzsa
jutna abból a Nagy
Egészből, mit annyian
csak kidobnak, mintha
kacat, semmi volna.
De neked a Mindent
jelentette. Az életet!
A kezdetet s a
végzetet: hogy szeressenek.
Vajon amikor imád az
égre szállt, s rajzolt
rá szivárványt - mert
hiszen ott kerested
a boldogságot!- mit
gondoltál? Miért nem
találod? Tudom,
feladtál minden reményt,
s úgy ballagtál,
hited vesztve grimaszolva,
az útszéli keresztre.
Jézus széttárva kezét,
- szinte hallottad -,
ahogy fentről azt mondja:
igazán nem tehetek
róla! S visszafeleseltél:
szemét egy világ ez,
hallod-e?! Ezért haltál?
Inkább ács maradtál
volna! Jobb mesterség,
mint világot
megváltani. És hálásabb talán.
Igen! Ilyen voltál
egykor, még utad elején.
Mindig szembe az
árral! (és bárki mással.)
Bár ajtót nyitottak,
te mégis fejjel mentél
minden falnak. Aztán
történt valami. Talán
csak suttogás az
éjben, talán hangfoszlány
a szélben. És mégis
megváltozott benned
minden. Elhagyott az
Isten. Nincs most már
miért és kiért menned
s menekülnöd se kell.
Még az embereket is
elkerülnéd, ha lehetne,
mintha csak bélpoklos
lennél. Csengettyűd,
akár vészharang, rád
kondít minden percben,
minden lépésnél.
Elszállt időről zúg füledbe,
akárha véred lenne,
visszhangzik lüktetése.
Mindhiába minden,
beleestél saját csapdádba:
belefáradtál
parttalan medrek betemetésébe.
Meghúzod magad egykor
volt büszke várfal
mállón omladozó
tövében. Szádból nem egyéb,
rothadó ígéretek
szállnak igék helyett, álságos
imák. (Megvet aki
hall, aki lát) Talán mennél,
de csak vakon
tapogatózva topogsz a sziklák
peremén, valami
kiutat keresel, ám mindhiába.
Minden múló nappal
reményvesztettebb leszel.
És tudod, meglehet,
várod is, amikor felébred
a Nap, amit már
úgysem fogsz látni. Amikor
az a kevés fény, ami
megmaradhatott benned,
vissza száll az égbe,
ahonnan indultál. Fáradt
tested megpihen, s
végleg az enyészeté leszel.
Vajon ki tudja, hány
éjjel sírod tenger kínod?
Hány könnycsepp mar
beléd, megölve mind
a reményt? Meddig
hallod, ahogy a haranghangok
zúgnak át fejed
felett? S ha már felelet sincs,
meg olyan se, akitől
kérdezhetnél? Honnan
fogod tudni, az
Istenhez miként fogsz jutni,
ha a szakadékba
taszítod beléd halt álmaid?
Vajon ki tudja? S
lehet-e egyáltalán tudni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése