Szokolay Zoltán
Ködfal
Párolgó, sűrű,
földszagú időt még.
Fölé madárraj-felezte kék teret.
Két szót, Uram, mik életem kitöltsék,
s ne higgyem el, hogy beesteledett.
Hajnalig égsz, mint röntgenképen
utat sejtető gerinclámpasor.
Szólnék, de ködfal csapódik elébem,
melyen az ige át már nem hatol.
Így testem többé haza nem találhat.
A ház, hol éltem, egyre távolabb.
Élve felejtett ember, kóbor állat
keres fosszilis maradványokat.
Saját nevét se tudja végül,
aki a tartályoknál állva
kitátott szájjal beleszédül
az ártatlanság humuszába.
Fölé madárraj-felezte kék teret.
Két szót, Uram, mik életem kitöltsék,
s ne higgyem el, hogy beesteledett.
Hajnalig égsz, mint röntgenképen
utat sejtető gerinclámpasor.
Szólnék, de ködfal csapódik elébem,
melyen az ige át már nem hatol.
Így testem többé haza nem találhat.
A ház, hol éltem, egyre távolabb.
Élve felejtett ember, kóbor állat
keres fosszilis maradványokat.
Saját nevét se tudja végül,
aki a tartályoknál állva
kitátott szájjal beleszédül
az ártatlanság humuszába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése