Fazekas Miklós
Egy hideg téli
szonett
Alkonyattájt indulok
el utamon,
sötét kísérőm a szomorú magány.
Süvítő hideg szél fut át a havon,
jégpáncél ül a hattyúk csodás taván.
sötét kísérőm a szomorú magány.
Süvítő hideg szél fut át a havon,
jégpáncél ül a hattyúk csodás taván.
Más most a világ
ebben a pagonyban,
az élet mind meleg vackába búvik.
Lassú itt a tél a fenyves vadonban,
Az idő is ólomlábakon kúszik.
az élet mind meleg vackába búvik.
Lassú itt a tél a fenyves vadonban,
Az idő is ólomlábakon kúszik.
De él reménye az ifjú
tavasznak,
szívet melenget a fényes kikelet,
S apró lelkekben források fakadnak.
szívet melenget a fényes kikelet,
S apró lelkekben források fakadnak.
A tél úgysem lehet
örök, tiszta ég
követi csodás tavaszunk lábnyomát,
s lassan felolvad majd a tavon a jég.
követi csodás tavaszunk lábnyomát,
s lassan felolvad majd a tavon a jég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése