Pogány Zoltán - Téli, téli, téli szong

Pogány Zoltán

Téli, téli, téli  szong

Még él, és kél a tél,
víg hó, víg, ó, zenél
halhatatlan,
hallhatatlan
húrokon;
csak hull, csak dúl vadul,
földhöz ötvöz, lapul,
mintha balga,
mint a ... hallga!
bú-rokon,

a tér s a dér ledér;
kis és pihés fehér
kezükben ... ni!
be szűk lenti
kéj a fagy:
bár ép, lám tép e kép,
búsong, úgy zsong, ekképp
lelkemben zord,
elkent nyomort
mélye hagy,

és jaj! mint fáj mi báj,
hogy holt rongyfolt a táj:
búm forró nyárt,
fényfoldó árt
képzeleg:
s nagy ok vagyok, gagyog
vert szám, mert rám ragyog
új nap, ki, lám,
fújtat vidám,
szép szelet,

s bár veszt pár neszt, már ezt
súgja-búgja: nyár lesz!
a fák alatt
ah, átszalad,
csak zúg a gaz,   
és várt kéj jár, ég-ár,
s a jég, ha vég - ég már,
tél-méhéből
kél, él és dől
az új tavasz!