Nagy István Attila - A végtelen

Nagy István Attila

A végtelen

A te dolgod, hogy vigasztalj,
az arcomra békén ráhajolj,
az enyém pedig elindulni,
végigmenni az úton.
Látod, ostoba minden gondom,
félelmem, rettegésem.
Süt a nap, virágzik az élet,
csak az én remény-leveleim
száradnak, töpörödnek.
Ha egyszer innen el kell mennem,
s megfullad a dal a pillanatban,
s szemhéjaim alá csukódik a világ,
lesz egy nekem szóló dobbanás,
átfutó remegés a szív körül?
A te dolgod, hogy vigasztalj,
az arcomra békén ráhajolj,
hiszen én megyek messze,
ha kifutok a végtelenbe.