Szabó Lőrinc
Pannon ősz
Ősz van, a régi, a
tavalyi ősz
s e furcsa ősz
egészen megbüvölt.
Tetszik nekem.
Szétnézek, látom a
roppant hervadást, de
nem keserít,
és nem bánom, hol
végzem utamat.
Nem értem a világot;
azt hiszem,
nincs célja; – mért
is volna? – és ami
értelmet magam
képzelek belé,
sose több, mint maga
a létezés.
Ősz van… Szép ősz… A
jókedvű rigók
torkából még az
augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék
villognak: olyan
egy a születés és az
elmulás,
mintha csak ruhát
cserélne a Föld,
mintha a csere volna
csak örök…
Ősz van… Nem az ősz:
az benne a fontos,
hogy van!… A szél
könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja
az erdő
figyelmes bokrait és
századok
óta köztünk kisértő
szellemek
fájdalmát-örömét
mesélgeti…
Ősz van!… Az évek
szele csöndesen
hordja a sírokra a
feledést…
Párás a fény… Szárazabb
zajjal csúsznak
egymáson a tó
hullámai… De
fáradhatatlan felhők
görgetik
az égen lomha
lavináikat…
Ősz van! Szép ősz!…
Ősz minden változás:
szent dolog az ősz! –
kiáltom, s ime,
sziklasötét barlangja
hűvöséből
előbúvik a szakállas
szatír
s a napsütötte pannón
dombokon,
barátként mellém
heveredve, némán
hallgatja az öregedő
napok
lombzörgető, fáradt
lépéseit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése