Végh Sándor
Villanások, arcok, emlékcseppek a
múltból
A régi Kollégák, akikkel még
szerencsére találkozhattunk, ott voltak, még megismertük egymást – Nézel te
tükörbe? – viccelődtek ugyanúgy, mint régen, de nem a régit kerestük: a máról
volt szó. Arcuk barázdáiba keményen beleölte magát az idő; vöröslő-sárguló
falevelek ők, színesen még ott vannak iparunk-munkánk terebélyes fáinak ágain,
még árnyékot adnak, és érdemes hallgatnod, miről beszélnek. Halkabb csobogással
folyik a szó, nem zúgó patak ez, kérem, nem áradó folyó, hanem csendes,
hatalmas, örvények nélküli folyam, melynek partjain nyugodtan elüldögélhetsz,
csak hallgasd igazságukat. Fogadd is el, ifjú követő, új irányokat kereső:
becsületük sárban, hóban, küzdelemben, építő akaratban erősödött meg; kísér a
múlt, ígér a jövő, ám annak bódult tere még nem teljes, visszakozz, a törvény
mást kiált. Ezen törvényeid gyűrd puha csendbe, a krónikás is csak hallgatni
jár oda, hol fényként suhannak a hangok, értjük-halljuk őket, csak erősödnek,
csak jönnek, pedig lehet, hogy csak egy hófolt az egész; fogy, egyre fogy, s
valami történt. Velük újra eljött a Tavasz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése