Végh Sándor - Tisztelet

Végh Sándor

Tisztelet

Álmos tó vize balzsamoz oldott éjszakát, halott falevelek áznak partra sodorva, hűvös őszi szél susogja az elfeledett szavak ünnepét, félretolja a haragoszöld fák emlékét.

Felettem világlik a hold dalolva, súgva int csillagívet holnapomra, milliónyi arany emlékpor hullik karomra, régmúlt fájdalom ég fénytelen lámpaként, végtelen remegés a mért idő, taglózó döbbenet a szó, félelem szelek zúgnak csak, ellibbentik az emlékezés édesfehér függönyét.

Álmaim szállnak márványsima napokra, hócsipkeként hallgatva be a tájat, kedvesen ölel magába egy tüzesajkú fénylehelet, a Föld kohójával hímzett forráskövek mutatják a végtelen időt, némán hullanak pihe-puha vágyak, hóesés tengere hullámzik elém, kezeim közül kicsúszik a csend, sóhajok lebegnek imbolygó gyertyafényként, árnyékleplek mögül ugrásra készen lapul a szívbénító üvöltés, cseppkőfátyollá szelídítik a fényes lelkek sóhajai, csak az idő szobrászkodik, segítsége a szél, meg az eső, a fagy, forgácsai egymásra rakodnak, majd ébrenlét álmodást árnyékol a párás telehold, álmos éjpillangó kóstolgatja az ölelő angyali simogatást, üvöltő, lángokba hullott vágyak marnak szét, megölt fohászok segítik révedő tudatomat titkokra felemelni, arcomra hullik ez a lebegő fény, sejtelmesszép pillanat repül megcsalt mozdulatokkal üres hívásokra, fázósan ölel a süket éjszaka, tücsök zenél kölcsönharmóniát belém, sebbel nehéz fejjel lódulok a bebugyolált fények után, arcul üt a csend, óvatosan figyel a mozdulat, rámhajló törődés simogat, rezdületlen kezek bátorítanak, hunyt szemek andalognak a fény felé, csak állok ott észrevétlen, – megölelnek egyedüllét álmomban -, s várom, hogy az öreg tölgy felettem, mikor mond mesét.

Hallgatom…, hallgatom miként percegnek éveim gondjai mögöttem, elnyelnek fénykérdések, a lét harcol idebenn, ősi templomok nyelik el a sötétség koppanásait, üdvözöl a lopakodó hajnal, csak egyet hadd lépjek még… lassan megszűnnek életem zajörvényei, ahogyan kezemet kulcsolom össze egy imára Apám sírjánál, most már hallom a csendet, lelke utamon végigkísér, napfényből lesz azután, s ott tündöklik egy felhő peremén!