Nagy Horváth Ilona
Kékfeslő
Hang búvik
észrevétlenül elő.
Talán csak
Szentivánéj-mélyi álmodás,
derengő holdvilág
ölén ringó szapora szívű, tintakék, hatalmas óriás,
mi lusta nyújtózással
ébred, s indul,
ez a monoton zaj,
ez a dörömbölés a
mellkason,
roppant léptek
törvényszerű zaja:
az éj követe jő az
égszemű lélekért,
teremteni új
távolt, összegyűrt világaink közé rekedt
közömbös, hűs tereink
mozdulatlanná dermedt,
rég elvetélt fényét
emelve űrnyi tenyerén a messzi csillagokig.
Emlékeimből kört
rakok, tündérles épül az ébrenlét szűk határain.
Legömbölyített élek
őriznek belül,
allúziók morajló
csendje hord elém a szemhunyásnyi létben,
zsibongó gondolatom
minden szegletén
sietve épülsz,
óriássá látlak, zendülő idő köszön az elmúlásnak,
hiszen csak árny a
csend.
http://www.youtube.com/watch?v=vIVXIjb0yVk
VálaszTörlés