Bella István
Estétől hajnalig
1.
Ha bénultság verné le
szám,
s némább lennék, mint
a halak,
torkomat
fölszakítanám,
hogy véremmel
láthassalak,
nyitott sebemmel,
megvakultan
tested világgá
sikoltsam.
2.
Hajnal zuhan rád,
pőre ing,
alvó holdsarló,
fénylesz.
Reflektorok a
térdeid,
hullámverés szemérmes
lüktető érverésed.
Köldököd
kelő-nap-fészek.
A melled dalolni
tanít,
s már estétől
hajnalokig
él bennem tested,
felszakít
e nyughatatlan
karének.
3.
Tenger vagy? Azért
remeged
a tenger remegését?
Tengeri gyöngy,
zöldel szemed?
Üde mérged a mélység?
Barnuló hínárlomb
hajad?
Csapdosó sötétség?
De vizeidtől
elloptalak,
szépséged ne
hullám-szavak,
érzékeim dicsérjék.
4.
Egész testemmel
énekellek,
szememmel már nem is
látlak,
Téged hegedülnek
idegek,
zsigerek zönögnek
lágyan.
Külön hallom a
kezeim,
lábaim vegyeskórusát,
lázas dobverők: ereim
lüktetnek bőrön,
húson át.
Az egész testem
zenekar,
a testedre
hangszerelt ének,
hogy a mindenség
belehal,
belehal és újra
feléled.
5.
Ha télütötten csügg a
szám,
némább leszek, mint a
halak,
az idő korallzátonyán
érzékeim
szétszállanak,
hullámra hullám,
vízre víz,
létembe halál
menekül.
Én énekellek akkor
is,
visszaadlak
testetlenül
a tengernek, téged
énekeljen,
a fénynek, terólad
daloljon,
ha én már végképp
becsukódom,
a némaság mélyére
lefekszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése