Fekete
István
Nyárfa
Rétaljában
áll a berekszélen,
utat
mutat nyáron és télen.
Reszket,
bár szellő se lebben,
ősszel
a varjú károg róla,
nyáron
kis vércsék ringatója,
altatja
őket az estben.
Kelő
nap rajta reggel lobban,
éjjel
Dávidot lesi a holdban,
aki
szomorún hegedül.
Rajta
kit a sárgarigó,
huncut,
huncut, huncut a bíró!
Mintha
õ tudná egyedül...
A
nyújtófának õ a fája,
viharban
sose menj alája,
az
Isten-nyila szereti.
A
cigány teknőnek faragja,
rajkóját
benne ringatja,
malacát
belőle eteti.
Szellős
állványok pallófája,
kubikosoknak
talicskája,
kis
szék is belőle készül;
a felhők
magas csúcsán ülnek,
ágán a
szelek hegedülnek,
nincs
ünnep nyárfagally nélkül.
Télben
a kedves őszt siratja,
ősszel
a nyarat takargatja,
tavasszal
a nyarat várja...
Nyári
tüzekben nyárfa lobban,
üreg
szíve csak nyárban dobban.
A
nyárfa: a nyárnak fája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése