Fridli Zoltán - A csend szava, s ereje

Fridli Zoltán

A csend szava, s ereje

Tenyerembe temetett fejjel, ágyam szélén gubbasztok,
Gondolatoktól meg-megszédülök, magányosan virrasztok,
Közben hallgatom a csendet, a csend suttogó, halk szavát,
Holdnak sápadt, ezüstös fénye táncolja be a szobát.

Fáradt már testem-lelkem, lehunyom szemem,
Szép emlékekről lebben a függöny. Ó mily selyem!
Szememből könnycsepp bújik elő, kezemen leszalad,
Rá gondolok, ki némán simul életemen, s a szív, megszakad.

Felkapom a fejem. Értem! Már értem a csend szavát!
Nem hagyhatom, hogy az örök némaság szállja meg e szobát!
A csend, szólt hozzám, jól megszokott csendességével,
Megrázott, finoman felpofozott az Ő kedvességével.

Csend érces csendességével, most hozzád én szólok,
Hozzád, ki némán simulsz életemen, hát nem múlok!
Mit kéne tennem, gyűlöljem tán az illatos rózsát,
Mert más, mások is érezhetik bódító illatát?

Van, hogy a semmiért is képes vagyok némán küzdeni,
Van az úgy, hogy a csend kiált, s az útra akar kilökni.
Így, vagy úgy, de maradj velem, a semmi határán túl,
Legyél velem, hol csend szól, s nem a némaság dúl.

Ám, ha már a csend sem szól, mikor meghalok,
Mikor már elviszik lelkem az égi angyalok,
Ne gyere közel a testemhez, nem lesz a látvány mézes,
S mert a kezem, letörölni a könnyeid, már nem lesz képes.