Gősi Vali
Különös, őszi este
Minden ránc-csókot
lehelő őszön
csitul a kín, de néha
még üvöltöm:
meddig élek így, bús
átkozott…?
Talán e némán
haldokló ősz
kincséből valamit
megint itt hagyott
örökül, végül…,
mielőtt a rőt lomb
a lehajló fáktól,
- akár fiú a hajlott
anyától
egy
virradatkor…örökre
- búcsúzott.
Ezen a néma, különös
őszön is
esténként néztem a
sok száz levél után,
amint a széllel
pörögve jártak
valami búcsúzó táncot
megint.
Néztem a hajlongó
táncseregre,
s ekkor egy libbenő
kis levelecske
pördült előttem
alig-rezzenéssel,
s vállamról
kinyújtott tenyerembe hullt,
és megállt ott
kicsit, pihegve…
Majd lassan,
pörögve,- mint egy lepke,
aki párjának elébb
még
hívón a szárnyát
billegette
- elszállt, örökre, messze,
talán a végtelenbe…
Fényárban úszott az
ég,
s csak röpült,
szárnyalt egyre,
messze
az a búcsúzó, rőt
levelecske.
Néztem utána…
Meg-megrebbent
aranyló levél-teste,
és egy csillag - mint
aki föntről leste -
éppen kigyúlt,
s mintha az égből
integetne…
Különös volt ez az
aranyló,
szép, őszi este…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése