Ihász-Kovács Éva - Fekete tulipán

Ihász-Kovács Éva

Fekete tulipán

Árnyak, virágokká lett magány, újjászületés stációi: attól lesz szebb a hajnal, hogy nem lobog ki, a szád is attól lesz virágos, hogy amit kimondanánk nem mondjuk ki s a táj sem lesz többé virágos.
Attól lesz szép szerelmünk, hogy semmi volt! Felhő kúszott szememre, s jött a hold! Attól lesz szebb neved, ha ki sem mondom, reggeled rózsareggel, kis bolondom,. Az est - ha egyedül vagy - csak sötét lehelet, én súgom füledbe, aki vagy, ott érezz engemet! Életed ízesebb lesz, mert benne élek, s a megszületés ítélete Néked már nem ítélet! Mert körbefonlak versek hűs aranyával, színekbe öntelek, megformállak összetett-szavú imával! És meleged is attól lesz, ha cirógatlak, pókhálós ablakú éden, két szemem vak tengerében fürödj meg Herceg szüntelen! Azt akarom, hogy világos legyen! A dolgok immár egyszerűbbek, egyszer történik meg, hogy élünk, bocsásd meg, fény, te teremtő azt ami nincs, a vétkünk! Kegyetlen sötétség pólyáz s én várom leveled, az ember szellem, bús és csontváz és én szerettelek! S most eme percben nem mondom, mert ki nem védhető, hogy lehetnél paplan, éjsátrú szerető!
Már megtaláltalak, vak ujjaim látták létezésed, szívem hamvas tulipánját. S rajtad nem fog az idő kiélezett kése sem talán, birtokollak földként
Fekete Tulipán!