Nagy Horváth Ilona - Most ne érts

Nagy Horváth Ilona

Most ne érts

Figyelj, most nagyon fontos, hogy

ne érts meg engem,

ha értenél, belém fulladna minden

ellenem törekvésed,

s hol maradna akkor az a  soványka izgalom,

az a sápadt kis harc,

amit az arcok rosszul tervezett mimikája vív:

úgy teszek, mintha értenélek.

De legalább akarnám tudni, mit takar pontosan

a maszk mögötti nézet,

milyen transzparensek gyúlnak homlokod mögött,

ha hozzád ér egy-egy kimódolt gondolat,

álcahálós szavaimról téped-e a zöld lepelt,

hogy megtudd, felülről nézett vagy

előtted térdepelt ez a

jobb híján találkozás.

Most ne érts meg engem,

valahol másfelé keresd tovább magad,

mert ha most megértenél,

már-már én lennék te,

s látnád, akivel bennem összefutsz,

nem is te vagy, csak az a valami,

ami belőled bennem ragadt,

s feldíszítettem mindazzal, ami kimaradt

magamból. Önző vagyok, önzelek.

Ezt látnád a táguló pupillákon át,

amikor elkapod tekintetem,

s pár másodpercre megtorpanni hiszed az időt,

s hogy egymásban utazunk,

nézel, kutakodsz, és én úgy teszek,

mintha ott lenne a válasz, mintha belém látnál,

hogy megnyugodj, létezel.

Holott ez nem az a pillanat,

nem hívtál, és én se hívtalak.

Épp csak összefutottunk.

Kérlek, ne érts meg engem,

ha értenél, ereje veszne minden

rád gondolásnak,

úgy ellényegtelenülne

a vágyak selyemútja,

min képzetem csúszva-mászva araszol veled a csúcs felé,

s átbukva létezésünk ormán,

mint odébb rúgott kerek kő,

lezuhanna a túloldalon minden álmom,

végleg betelne az összes veledhiány,

melyek nyomán – hogy nem érthetsz -

mélységeimből felnézve,

akaratlan még ott leszel,

úgy látnád, odabenn konklúzióval vajúdik

az újabb találkozás,

te nem értettél engem,

ma mást gondolok:

a sarkon túl már szétesel.