Koszpek Ferenc
Tiszta szívvel
Szinte ősz volt...
Az ezerszínű lombok himbálózó levelei -a meg-megerősödő szél kitartó akaratának engedelmeskedve- már megkezdték zöldes fényben lejtett, hosszan tartó, kergetőző táncukat a mélybe.
Az évek hosszú során összegyűlt tapasztalatom szerint ilyenkor már homályosabbnak tűnt minden és az élénk színek érzékelése a szürke felé szokott eltolódni.
Most mégsem tompult a nap fénye. Számomra nem. Ott vibrált a levegőben valami megfoghatatlan, kifejezhetetlen, titokzatos lüktetés, ami nem hagyott nyugodni. A tavasz és a nyár virágai már régen eldobták szirmaikat, nekem mégis minden kis szippantásban ott volt az összes kellemes illat.
Sokat töprengtem rajta, hogy mitől lehetett. Nem azon, hogy mi volt, mert azt jól tudtam, legalábbis tudni véltem. Nem volt ez más, mint egyféle hasonlítás, az emberi lélek mesteri játéka, mellyel a tudatnak közvetítette akaratát, hogy ne változtasson azon, ami van.
Ez volt az. Ez volt az a mámorító részegség, az a szinte érzékszerveken kívüli érzékelés, amitől lassan, nagyon lassan tudatossá vált a sejtés, hogy akiről eddig a legszebb álmaim szóltak, végre velem van, én pedig Vele és ez már mindig így marad, legalábbis ha mindketten vigyázunk az ily módon megbéklyózott pillanat varázsára, akár egy életen át tarthat.
Jól tudtam, hogy ha majd zárófellépésük utolsó jelenetében lehullanak a falevelek és elvonul pihenni a természet ezt a festői látványt átalakítva, körülöttünk mindent megnyugtató, ragyogó fehér színbe öltöztetve, akkor sem fog elmúlni az, amit éreztem. Tudtam, de meg kellett várnom, hogy a múló idő igazolja ezt a feltételezésemet. Mint ahogy azt is meg kellett értenem, hogy a bizonyosság csak akkor jöhet el az Ő részéről, ha a tavasz eljövetelekor még mindig meglesz bennem ugyanaz a tűz, mint ami akkor volt, ott, szinte ősszel, amikor a falevelek először adták elő kettőnknek gyönyörű keringőjüket...
Megmaradt nekünk ez az álomba illő kép, ahogy az évek, évtizedek során ugyanaz maradt az érzés is.
Nem változott semmi, csak az idő szántotta egyre mélyebben arcunkra a barázdákat és rontotta homályossá a látásunkat... de amíg emlékezni fogunk arra a majdnem őszre, addig senki sem tudja elvenni tőlünk annak a szelíden, gondoskodóan fogvatartott rövidke idő emlékének lélekemelő szépségét.
Az ezerszínű lombok himbálózó levelei -a meg-megerősödő szél kitartó akaratának engedelmeskedve- már megkezdték zöldes fényben lejtett, hosszan tartó, kergetőző táncukat a mélybe.
Az évek hosszú során összegyűlt tapasztalatom szerint ilyenkor már homályosabbnak tűnt minden és az élénk színek érzékelése a szürke felé szokott eltolódni.
Most mégsem tompult a nap fénye. Számomra nem. Ott vibrált a levegőben valami megfoghatatlan, kifejezhetetlen, titokzatos lüktetés, ami nem hagyott nyugodni. A tavasz és a nyár virágai már régen eldobták szirmaikat, nekem mégis minden kis szippantásban ott volt az összes kellemes illat.
Sokat töprengtem rajta, hogy mitől lehetett. Nem azon, hogy mi volt, mert azt jól tudtam, legalábbis tudni véltem. Nem volt ez más, mint egyféle hasonlítás, az emberi lélek mesteri játéka, mellyel a tudatnak közvetítette akaratát, hogy ne változtasson azon, ami van.
Ez volt az. Ez volt az a mámorító részegség, az a szinte érzékszerveken kívüli érzékelés, amitől lassan, nagyon lassan tudatossá vált a sejtés, hogy akiről eddig a legszebb álmaim szóltak, végre velem van, én pedig Vele és ez már mindig így marad, legalábbis ha mindketten vigyázunk az ily módon megbéklyózott pillanat varázsára, akár egy életen át tarthat.
Jól tudtam, hogy ha majd zárófellépésük utolsó jelenetében lehullanak a falevelek és elvonul pihenni a természet ezt a festői látványt átalakítva, körülöttünk mindent megnyugtató, ragyogó fehér színbe öltöztetve, akkor sem fog elmúlni az, amit éreztem. Tudtam, de meg kellett várnom, hogy a múló idő igazolja ezt a feltételezésemet. Mint ahogy azt is meg kellett értenem, hogy a bizonyosság csak akkor jöhet el az Ő részéről, ha a tavasz eljövetelekor még mindig meglesz bennem ugyanaz a tűz, mint ami akkor volt, ott, szinte ősszel, amikor a falevelek először adták elő kettőnknek gyönyörű keringőjüket...
Megmaradt nekünk ez az álomba illő kép, ahogy az évek, évtizedek során ugyanaz maradt az érzés is.
Nem változott semmi, csak az idő szántotta egyre mélyebben arcunkra a barázdákat és rontotta homályossá a látásunkat... de amíg emlékezni fogunk arra a majdnem őszre, addig senki sem tudja elvenni tőlünk annak a szelíden, gondoskodóan fogvatartott rövidke idő emlékének lélekemelő szépségét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése