Nagy Horváth Ilona - Fehér

Nagy Horváth Ilona

Fehér

A meglazult tetőcserép között
vastag ecsettel aranysávot húzott
az Isten,
óvatosan jártam, meztelen
talpam körül puhán gyűrűzött a por.
Ő a túloldalon várt,
- még tizenöt lépés addig -
senki sem kiabál utánam,
szabad vagyok.

Megint a padlásra szöktem
ebéd elől.
A sarokban kék papíros könyvek,
a múltkor felismertem benne
a Nagy-ot,
apám…
azt mondják okos,

sokat tanult.

Meleg ölelés
odafenn körbevett a nyár.
Szeretet.
- Nem szabad leülni,
a ruhám elárul. -
Térdem majd leporolom,
ha visszaosonok a szálkás, durva
lépcsőn.
Madarak civódtak fölöttem,
- nem félnek-
szelíd vagyok.
Fehér.

A Mamának lerajzoltam
egyenként,
már tudom, mi, milyen betű,
sápadtan nézett a Népszabadság
sarkára rótt girbegurba
szókra:
hol láttad te ezt?!

Az aranysávon por szitál.
Parány bolygók,
mézragyogás,
beleforogtam,
majd eléd ereszkedtem megint,
s ha utazni kellett is,
felszaladtam hozzád
nézni még,
s gondolkodni,
mi történt veled…
Agnus Dei, te hívtál,

Miserere mei, Deus,
én még fehér voltam,
és már akkor tudtalak,
pedig kommunizmus volt,
és nem is
volt neved.