Végh Sándor
Nézlek
Ordít az éj, ragyogva
ülsz helyettem
magányunkban, s lég-röptű angyalok
ölelik át lelkedet.
Imát mormol a némaság, sóhajtása
kétes válaszokat tömjénez.
Derékaljad hideg lepedője gyűri
egyedüllét álmodat.
Megszületett az éj gyermeke,
s ím, nekem dől a hajnal.
Fáradt kezeimet pókhálóként
fonják át a szavak.
A gúnyolódó hold is elbújt már,
a remény napja mögött szégyelli magát,
nem láthatom, mert szemedben
még ott guggolnak a csillagok.
magányunkban, s lég-röptű angyalok
ölelik át lelkedet.
Imát mormol a némaság, sóhajtása
kétes válaszokat tömjénez.
Derékaljad hideg lepedője gyűri
egyedüllét álmodat.
Megszületett az éj gyermeke,
s ím, nekem dől a hajnal.
Fáradt kezeimet pókhálóként
fonják át a szavak.
A gúnyolódó hold is elbújt már,
a remény napja mögött szégyelli magát,
nem láthatom, mert szemedben
még ott guggolnak a csillagok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése