dr. Szeicz János - A bálványfához

dr. Szeicz János

A bálványfához

Járom az alkonyba pilledt várost,
arcomba lágy nyáresti lég fuvall,
s mintha köszöntene,
egy útszéli fa int lombjaival.

Aszfaltból nőtt sudár ecetfa,
fékezhetetlen városi vagány,
bohém, hontalan clochard,
gondozatlan él, s léte a magány.

Gyökeret ver két macskakő közé,
és mohón a nap felé tör onnan,
bár néha eltapossák,
mindig újraéled dacosan.

Az úri város elüldöz téged,
de peremén velünk vagy bennszülött,
a tarackfűvel együtt
barátként élsz itt szegények között.

Én tisztellek, lenézett ecetfa,
s irtandó gaznak tekintett tarack,
tőletek zöld még a város,
e szürke, poros, beton vacak.

Érzem, te erős törzsedben őrzöd
a létezésnek ősforrásait.
Mi most vesztésre állunk,
oszd meg velünk az élet titkait.