Móra Ferenc
vizi malom
Igaz, leperegnek
virágaink, s úgy ingatják ágaikat a fák, mintha kezüket nyújtanák búcsúra.
Sebaj, kigyönyörködtük magunkat a virágok pompájában, s méhecskéink telehordták
mézzel a kaptárt.
Piros gyümölcsüket,
édes gyümölcsüket ideadták a fák: hadd pihenjék ki magukat a jövő tavaszig!
Ti is, öreg diófáim,
aludjatok szépen, öreg szemem megnyugoszik derék törzseteken, hatalmas
koronátokon, mely annyiszor betakart esőben, napsugárban. Úgy álltok itt, mint
őrszemei a falunak, mely alattatok nevekedett. Megvagytok erőben, egészségben,
nem hiányzik közületek csak egy, a Matykó fája. Azt kivágtam: belőle faragtam
koporsót Malajdoki Mátyásnak, mikor munkás élet, boldog öregség után magához
szólította az Úr az égi mezőkre...
Hanem azért nem
maradtam magam. Körüllebeg azoknak a képe, akiket szerettem, s körülvesznek
azok, akik szeretnek: Újmalajdok népe. Aztán van itt még valaki, aki velem van
lépten-nyomon, soha el nem marad tőlem. Most is itt hever a lábamnál, s nézi,
hogy írok. Csuri, a nádi róka.
Oda se néz öreg
barátom annak az elkésett sárgarigónak, amelyik Dióbél fájáról rikoltozik rám:
- Kell-e dió, fiú?
Eredj, bolondos rigó,
eredj! Nincs már dió se, nincs már fiú se. Öregember vagyok, s hálát adok az
Istennek, hogy befejezhettem ezt az írásomat az öreg diófák alatt. Megírtam az
életem történetét, mielőtt a Jóisten pontot tenne utána. Lehet, hogy nem olyan
érdekes, amilyennek én látom, de egyet meg lehet belőle tanulni: hogy nincs
boldogság ezen a földön, csak annak, aki embertársait szereti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése