2014. október 14., kedd

Zsiga Lajos - Az éj



Zsiga Lajos /Alkotok/

Az éj


Szendergő kápolna tövében,
Gubbaszt a síró fájdalom.
Mögé lopakodik a sápadt hold,
Hogy nyugodtan álmodjon.


Ingjét tépi magányos fának,
Az elszabadult, őrült vad
Neveletlen őszi szél,
Mely úgy süvít a völgyön át,
Mint démoni kétségbeesés.


Pizsamába öltözik a város,
S békében aludni tér.
Paplan alatt írom a verset,
A zseblámpám fényénél,
Mint a múltbeli kisfiú,
Egyszer Karácsony éjjelén.


Ráncos homlokomra
A gond szótlanul kiül,
Lassan az értelem,
Rímet farag itt belül.


A fáradt szél bejár
Minden zeget-zugot,
S valamit a hajnal
Fülébe súgott.


Ruhát vált a mező
Félőn szürke a táj,
Leborotvált mindent
A fagy,
Kőkemény lett a sár.


Megbotlik a szarvas,
Utolérte az ólom halál.
Csörgedező kis patak
Jégpáncél alatt sírdogál.


Éj sötétje nagyokat lép,
Siet elhagyni a völgyet
Ahol élek én.
Követi őt a hajnal,
Bújj ide mellém!
Hagy olvadjon az éj,
Meztelen testünk,
Izzó tüzénél.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése