Ficzura Ferenc
/Nyilas/
Magában rejthet
Fehér lepke pilled,
elfáradt a táncba,
Nap-szikrája volt még nem oly rég a párja.
Kerek, ledér keblét virágsziromágyán
ölelte, ringatta kedvesét a lánykát.
Áldott pillanatban még jobban kívánta,
repítse szélvihar, virágról virágra.
Hordozná illatuk, szépekből a szebbjét
csókolná, ízlelné nyiladozó kelyhét.
Bódultan pihegne egy zöldellő ágon,
éjharmat fürdetné, vigasztalná álom.
Látta, mégis hite koporsóba zárta.
Ringatta mátkáját, most zokogó árva.
Lángfuvallat hozza szépekből a szebbjét,
meglelné akkor a gyönyörélet kedvét,
csókolnák, csókolna minden tüzes szentet,
múlhatatlan az, mit csak magában rejthet.
Nap-szikrája volt még nem oly rég a párja.
Kerek, ledér keblét virágsziromágyán
ölelte, ringatta kedvesét a lánykát.
Áldott pillanatban még jobban kívánta,
repítse szélvihar, virágról virágra.
Hordozná illatuk, szépekből a szebbjét
csókolná, ízlelné nyiladozó kelyhét.
Bódultan pihegne egy zöldellő ágon,
éjharmat fürdetné, vigasztalná álom.
Látta, mégis hite koporsóba zárta.
Ringatta mátkáját, most zokogó árva.
Lángfuvallat hozza szépekből a szebbjét,
meglelné akkor a gyönyörélet kedvét,
csókolnák, csókolna minden tüzes szentet,
múlhatatlan az, mit csak magában rejthet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése