Nagy Horváth Ilona
Halhatatlanul
Ahogy az esőcsepp
gördül a fák levelén,
lassan,
törvényszerűen
és
megállíthatatlanul,
úgy indult meg bennem
az élet, a lenni
akarás.
Mennyire más lett
minden,
és én mennyire más
vagyok:
hallgatok,
szabadon eresztett
lélekkel
érzem a világ
rezdüléseit.
Csend van idebenn…
csak neved sajdul fel
néha,
végigcikázva minden
sejtemen,
értelmet adva a
következő
levegővételnek:
élnem kell,
hogy élhess bennem.
Megfogant
visszavonhatatlanul
valami ebben a
csendben,
természetesen,
ahogy a fű közt ered
a lét,
s a bogarak útjukra
erednek,
szétfeszítve az idő
falait,
végtelen teremve
indul,
és ereimben csordogál
halhatatlanul,
mennyire
szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése