Komáromi János
a szememet látod
a szememet látod, de
már messze van
az az idő, amikor bátran
sírtam
már a ki sem hullott
könnyek is fölszáradtak
és kegyetlen-őszintén
régen írtam
fájnak az utcákon a
taposott kövek
fájva lépked
nyomaimban mind, aki követ
a nehéz-sodrú
hűvös-sötét fellegek
óvják az irracionális
reményeket
vakon bukdácsolnak a csukott-szemű
álmodások
és semmivel nem
biztatóbbak a nyitott-szemű valóságok
valahol a
mindennapokba süllyed az ünnep mámora
valahova sietnék de
nem érek már oda
valahogy mindig
messzire sodródnak
és a
lehetetlen-semmiben elkallódnak
a soha meg nem írt verssorok
értük már senki nem
dohog
nem hiányoznak
senkinek a rímek
amikor az ajtó előtt
sokasodnak a rémek
fejünkben
üvöltő-mindennapokkal
küzdünk egyre
lét-szélmalmokkal
a szememet látod, de
még messze van
az az idő, amiről már
sokszor írtam
amikor jut majd hely
a mosolyoknak
és nem tagadom el azt
sem ha sírtam
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése