Hollósy Tóth Klára
Nyári dél
A Duna hullámzó,
kék-tiszta tükre
visszavetíti a
bársony tűzeget.
Ölében féltve
ringatgatja. Büszke,
nézi a sok pufók
bárányfelleget.
Sütkérezik a lobot
vetett napban,
bámulja, ahogy a
zenitre reszket.
Gyönyörködik az égi
zenekarban,
míg perzselő tükrén
végigbizserget.
Forr a dél. A hő
ájulata remeg,
az izzó lavinafény
fele útján…
A világ felett nehéz
álom lebeg,
lenn, tücsök játszik
egyhangú húrján.
*
A béke tenyerében
Fényébe márt az
augusztusi nyár,
mámoros ájulását
mímeli,
két marékkal szórja
szét aranyát,
lángoló vajúdása
isteni.
A sugárszemű tüzeket
dobál,
élnek szívében lázas
vágyai,
már lassan-lassan a
végére jár,
mit magának sem mer
bevallani.
Lobokban izzik fel
lángcsodája
de egyre szelídül a
fényarany,
már nemsokára új
évszak váltja
a várakozó csendben
hangtalan.
Játékos még, a lomb
közt összeér,
s átring a béke
tenyerébe,
mosolyog rám, de
semmit sem ígér
elrontott sorsomért
cserébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése