Kováts Péter /Skorpió/
Tükör
Nézem az arcot, mely
velem szembe néz
Felismerni magam
benne néha oly nehéz.
Elmélyült ráncok,
kékes hajszálerek,
Elburjánzó szemöldök
alatt savószínű szemek.
A hatvan feletti évek
kegyetlen nyoma,
Az idő, mint szobrász
olyan mostoha.
Így látnak mások, ha
rám tekintenek
S nem látják a
lelket, mely ott belül rekedt.
Hisz szívesen adnám a
sebészkése alá
Ha néhány évvel
megfiatalítaná
Mert ifjú még a tűz
mi bennem lobog
Ne bácsizzanak hát a
tündér leányok.
Nézem az arcot, ki ez
az idegen?
Hová lett a csillogó,
színjátszó szem?
Mi ez a vékony csík a
csókos ajkak helyén,
Ez egy ráncos
gúnyrajz! Hát ez volnék ÉN?!!
Nézem ezt az arcot, s
fel sem foghatom
Miért űz csúfot velem
a feltámadó álom
A féreg, ami kirágta
arcomból a szépet
Szegény lelkemet
miért hagyta épnek.
Ha volna annyi pénzem
Mint a nyuszis
vénembernek
Még talán el is
hinném
Hogy igazán
szeretnek.
Ki meri mondani hát:
A pénz az nem
boldogít.
A szemétre vethetném
E tükör összetört
darabjait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése