Nagy Csaba /Gyémánt/ - Koccintok; - Pelyheket ejt

Nagy Csaba /Gyémánt/

Koccintok

A földtől a holdig,
élőktől holtakig
vernek gyökeret
most a gondolatok

Talán itt sem vagyok,
csak a poharak
csengéseit hallom,
ahogy az újév első
pillanataiban
a szebbekért koccintok

Én meg csak futkosok,
nyugton nemhagynak
az évek óta kőbe vésett
arany-feliratok

Nem megy le a korty sem,
amíg elmélyedve,
a földtől a holdig,
élőktől holtakig,
egy örök reményében
Rád nem gondolhatok

*

Pelyheket ejt

évvég kopog újra ki tudja hanyadik
szűköl az erdő
a völgyből idehallik
mint ölembe hull a zöld
s a forró nyarak után a fehéret öltő
virágok szirmain máris büszkén mosolyog a jég

pelyheket ejt e leszállt szürke alatt
a borongós nap
ilyenkor áll minden
fénytelen a táj
a patak inni nem kap csak én kérdem
élet élet
e bolondos őszben vajon te hogy éled
a rácsot vető hiány fájdalmain kivül
van-e rosszban részed