Rónay György
Betlehem
Betlehem
Minden megíratott.
A próféták megmondták mindent jóelőre. De a te
anyai szíved még mindig nem hagyott föl
a reménnyel.
A te szíved még mindig várt valamit.
Egy rést az Örök Rendelésen,
amelyen a szeretet kiosonhat.
József már fáradt volt, ledőlt volna egy kapuboltba,
de te csak mentél házról házra, kapuról kapura,
és zörgettél és könyörögtél.
Nem magadért, hanem a Gyermekért,
hogy ne fázzék, ne szúrja szalma gyönge testét,
ahogy a próféták megírták.
Mert a te anyai szíved még mindig nem hagyott föl
a reménnyel,
Hisz van-e telt pohár, melynek színén egy szirom el ne
férne még?
Ház, hol egy terhes asszonynak ne jutna még hely?
Lobbant a lámpaláng, amint az érdes kéz kutatva
fölemelte:
,,Hé, ki dörömböl itt! Takarodjatok, koldusok! Nem
csárda ez!"
A tárt kapun kidőlt a jó meleg s a zsíros sültek jószaga.
S egy kard villant: sokféle martalóc bitangol szerteszét
ilyenkor,
s a bölcs polgár vigyáz a házra.
Betlehem bezárkózott, szíve kővé keményedett
a félelemtől.
Mert azokban a napokban összeíratta a népet a Császár.
Elengedték a láncról a kutyákat, nagy szelindekek
futkostak a hóban,
dühösen szimatoltak, szűköltek mint a lelkiismeret.
Józsefnek fájt a lába, botjára támaszkodva baktatott az érthetetlen éjszakában.
Az istálló felé, amely fölött már ott égett a Csillag.
A küszöbön megállt, hátrahőkölt a vastag trágyabűztől,
s tanácstalanul visszanézett.
Te már tudtad, hogy nincs segítség. Az emberek bezárták
szívüket,
a Szeretet hiába könyörög, nem talál rajta rést.
Fájdalmak Emberét hozod világra nyomban, fájdalmak
anyja vagy,
fájás nélkül szülő, amint a nyirkos szalmára lerogytál,
s öled végtelen távolából meghallottad a koldus Újszülött didergő zokogását.
A próféták megmondták mindent jóelőre. De a te
anyai szíved még mindig nem hagyott föl
a reménnyel.
A te szíved még mindig várt valamit.
Egy rést az Örök Rendelésen,
amelyen a szeretet kiosonhat.
József már fáradt volt, ledőlt volna egy kapuboltba,
de te csak mentél házról házra, kapuról kapura,
és zörgettél és könyörögtél.
Nem magadért, hanem a Gyermekért,
hogy ne fázzék, ne szúrja szalma gyönge testét,
ahogy a próféták megírták.
Mert a te anyai szíved még mindig nem hagyott föl
a reménnyel,
Hisz van-e telt pohár, melynek színén egy szirom el ne
férne még?
Ház, hol egy terhes asszonynak ne jutna még hely?
Lobbant a lámpaláng, amint az érdes kéz kutatva
fölemelte:
,,Hé, ki dörömböl itt! Takarodjatok, koldusok! Nem
csárda ez!"
A tárt kapun kidőlt a jó meleg s a zsíros sültek jószaga.
S egy kard villant: sokféle martalóc bitangol szerteszét
ilyenkor,
s a bölcs polgár vigyáz a házra.
Betlehem bezárkózott, szíve kővé keményedett
a félelemtől.
Mert azokban a napokban összeíratta a népet a Császár.
Elengedték a láncról a kutyákat, nagy szelindekek
futkostak a hóban,
dühösen szimatoltak, szűköltek mint a lelkiismeret.
Józsefnek fájt a lába, botjára támaszkodva baktatott az érthetetlen éjszakában.
Az istálló felé, amely fölött már ott égett a Csillag.
A küszöbön megállt, hátrahőkölt a vastag trágyabűztől,
s tanácstalanul visszanézett.
Te már tudtad, hogy nincs segítség. Az emberek bezárták
szívüket,
a Szeretet hiába könyörög, nem talál rajta rést.
Fájdalmak Emberét hozod világra nyomban, fájdalmak
anyja vagy,
fájás nélkül szülő, amint a nyirkos szalmára lerogytál,
s öled végtelen távolából meghallottad a koldus Újszülött didergő zokogását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése