Szomorúfűz
A fények hullnak ...
Soha nem feledhetjük,
hogy hogyan sötétedik, hogyan váltja pillanatról pillanatra színeit a horizont.
A reggellel kezdi, majd a korai alkony is másképpen festi. A felhők bodrozódva,
sodródva színezik az égboltot, foszlányaik között a szél ecsetként, a festőpaletta
az egész végtelen láthatár. Mint kísértetek – suhannak az égbolt pillanatai a
végtelenben. Amikor a feltámadó szél végigsöpör a tájon, a fák hegye az égig
ér. Míg lent a földön vad táncot lejt a természet, a mezők, a rétek
lengedeznek. A vizek: a patakok, a tavak, a folyók hullámaik hátára veszik az
ezüstös fényeket, csillogtatják ékszereiket. A viharok villámai vad lila és
vörös színeket karcolnak a horizontra. Sokszor világos az éj. Telihold kékes
fénye világlik felettünk. Körülfon bennünket a csend, vad melódiák vagy lágy
dallamok hangzanak az éjszakában. A szürkeség mögött ott az új fény, a
holdfényben, a csillagok alatt az álmok birodalma vár ránk, s az éjszaka
múltával a hajnali fények hullnak ránk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése