Tóth János /Janus/
Esteéj
Sóhajként szökik a
távolság,
egymáshoz bújnak a párhuzamok,
a ma szeme még résnyire nyitva,
de pilláin már lógó, álmos mondatok.
Árnyékait hívja magához az alkony,
a Nap kanócát összecsípi ujja,
és kihuny a fény, a vöröslő ködöt
hegyek csúcsain szél maszatolja.
Csillagsugár kacsint suttogó percre,
a tétova pillanat lábujjhegyre áll,
meg-megbillen, majd eltűnik hirtelen,
szárnyára kapta egy suhanó madár.
Ráérős a szívverés, lehelet csitul,
párna ráncain arcvonás pihen,
gyengül a tudat, forgó bakelit világ,
álom tűhegyén vágy szól csendesen.
egymáshoz bújnak a párhuzamok,
a ma szeme még résnyire nyitva,
de pilláin már lógó, álmos mondatok.
Árnyékait hívja magához az alkony,
a Nap kanócát összecsípi ujja,
és kihuny a fény, a vöröslő ködöt
hegyek csúcsain szél maszatolja.
Csillagsugár kacsint suttogó percre,
a tétova pillanat lábujjhegyre áll,
meg-megbillen, majd eltűnik hirtelen,
szárnyára kapta egy suhanó madár.
Ráérős a szívverés, lehelet csitul,
párna ráncain arcvonás pihen,
gyengül a tudat, forgó bakelit világ,
álom tűhegyén vágy szól csendesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése