.kaktusz - Az élet már csak ilyen

.kaktusz

http://youtu.be/8P2AT5s1osw

Tudod arra gondoltam,
azt hihetné az ember,
hogy az élet már csak ilyen:
sötétben,
egyedül kell botorkálni,
valódi, használható útjelző sehol…
így aztán könnyen elvész
az élet hatalmas tengerében,
mindig
a csillagok se segítik,
sokszor őket felhő takarja,
mintha az Isten is hagyná magára:
csupa találgatás minden,
és nincsen, aki a választ megadja,
akik körül vannak
azok is csak tudatlan,
sötétben tapogatózó,
segítséget váró,
útjukat először járók,
akik végtelenül magányosak
szinte mindannyian...
talán, ami mást mutat,
az is csak a látszat,
s hogy a világban
egyedül az ember,
akinek ez fáj,
aki rosszul lett megteremtve…
pedig talán az eredeti terv
nem erről szólt,
de hogy ne csak lássa azt,
ami az orra előtt van,
kellene lennie szemének kívül,
amivel lát messziről,
átlátja a saját útját:
valaki, aki időben szól,
ha a szakadék felé közelít,
még ha csak
a gondolatai útvesztőjében
bolyong, akkor is időben jelzi,
kiről biztosan lehet tudni,
nem csak felelőtlen fecsegő,
utólag a kezét mosó,
és nem is küldi,
csak mert neki úgy jó
rossz irányba a másikat,
nem is csak támaszra vágyó:
valaki, aki nem csak megérti,
de érti is annyira,
mintha csak
istennek lenne a földi helytartója,
segít, de nem ítélkezik,
aki a bizonytalan lépés előtt,
ha kell, igent bólint,
de nem akar helyette lépni,
akire rábízhatná az életét is,
mert tudja,
a sajátjánál is jobban vigyázza:
két ember,
egymásnak lévő két mankó,
egymásért élő igaz szeretet
tenné tökéletessé
az elhibázott életet.

2012. szept. 24.