Tompa Mihály
Virágrege
Gonddal ápolt kerti
ágyban
Két virág állt egymás
mellett:
Azt kevéllyé tette
ékes
Szirma és a karcsú
termet:
Ezt övedzi
egyszerűség,
Ajkán csókot nem szed
a
Kert kalandozó
lepéje,
Ez a kisded rezeda!
És szól büszkén amaz,
a szép:
Miért vonulsz így ide
mellém?
Tán szintelen, árva
voltod
Szépségemmel hogy
emelném?
Ah szegény gyom, menj
el innét!
A sövény alatt
helyed, -
Kellemem csak árt
neked, ha
Összemér a szem
veled!
Mig ekép szólt, - s
rezedácskát
Bántá a szó, melyet
mondott:
Nő az árnyék, hűsül a
lég,
S harmat lep be
füvet, lombot:
Hazasiet a madárka, -
Eljön és elmén az
est:
Majd az éj a földön
mindent
Egy, sötétlő színre
fest.
Ki jár még a kerti
úton
Fel s alá a csendes
éjben?
Kertészlánykát, szép
menyasszonyt
Édes bánat tartja
ébren:
Virágitól, kiket
ápolt,
Holnap végkép
elszakad...
Azért tartja köztük
ébren
Ez a fájó gondolat.
Elfedett az éj,
virágim!
Mégis tudlak, mégis
látlak!
Felém búsan
hajladoztok,
Liliomok, rózsaágak!
És az édes bűvös
illat,
Mely búcsúkép rám
lehel:
Jácint, szegfű s
rezedák, hű
Kelyhetekből terjed
el.
Uj, uj keccsel
gazdagulva,
Későn légyen
hervadástok!
Édes lesz a
messzeségből
Visszagondolhatni
rátok!
Ti adátok életemnek
Boldogságot, örömet!
S koszorúmban
kísérőül
Csupán egy-két szál
követ!
Hallja a kevély virág
ezt,
És mit olyan mélyen
fájlal:
Hogy csak őt feledte
a lány,
Nem említvén más
virággal!
S reggel szégyen- és
haragtól
Színe halvány, kelyhe
dúlt:
Rózsa, liljom s
rezedából
Köt a mátka koszorút!
Ki bálványa volt
magának,
- Mást körülte föl se
vévén -
E mellőzés mély sebet
vág
A virágon s
büszkeségén:
Ingerült és
zúgolódik,
Mint a sértett gőg
szokott,
Végre a zajgással,
ilyen
Feddő szóra ád okot:
Mely rajtad nyíl,
szirmod édes,
Hanem ez csak külső
érdem:
Illatod nincs! - s
nagyra vágynál
A virágok seregében?!
Azért, hogy nincs dús
virága,
Színe hamvas, színe
zöld:
Zsálya, izsóp,
rozmarinnak
A földig hajtsd
büszke főd!
A virágnak lelke:
illat,
Mely szabadon árad
széjjel,
Mig rabul a földhöz
kötve
Szirom és lomb,
gyökerével!
Szirom és lomb hervadandó...!
S az a virág alig
élt,
Melynek meg nem
hosszabbítja
A jó illat életét!
A virág a feddő szóra
Még búsabb lesz,
nincs mit várjon...
Oldalán a nyíló
rózsák
Függnek vékony
inda-szálon:
S ha illetik,
megtartóját
Széjjel-rugva eleve,
-
Nem vágy élni,
szaporodni, -
Ne nyulj hozzám a
neve.
Csak az ágyak szélén
állong
A virág dús kertében:
Most is hallja a
kemény szót:
Külső szépség nem
nagy érdem!
Fejed mályva s
rezedának
A földig
meghajthatod!
Mert mit ér a dús
szín rajtad,
Ha hiányzik illatod?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése