Harcos Katalin
Lamentáció
Múlandóságunk
fogságában vergődünk.
Olykor homályba vész,
majd fölénk
tornyosul,
ostorként végigvág
rajtunk
a tudat: időnk véges!
Ma – vagy csak évek
múltán
hajózunk át a nemlét
határán?
Súlyos teher számot
adni
múltunk és jelenünk
tettekben élő
perceiről.
Mi az, ami lezárult
végleg,
s jóvátenni már nem
lesz alkalom?
Mi az, amit még el
kell végeznünk?
Boldogít, vagy fáj? –
A számadás kora
elérkezett!
Gyermekkacajok,
szerelmes lázban
fogant sóhajok,
diadalmas sikerek, és
könnyek terhe alatt
botladozó léptek
kísérnek.
A múlt betontömbjei
között haladok
az egyre foghíjasabb,
éteri jövő felé…
Keresem a
kapaszkodót, a célokat,
az örömök
kézzelfogható valóságát,
hogy úrrá legyek a
bizonytalanságon.
Most haladékot
kaptam.
Mikor söpör át újra a
valóság
vihara felettünk, nem
tudom.
Addig őrzöm a jelent;
mosolyodat,
szerelmedet, az életet.
http://www.youtube.com/watch?v=r7DDPF3dSrE
VálaszTörlés