Káli László
Ami hiányzott
Valahogy az a régi
öröm hiányzott igazában!
Kacagásod hangja,
amely hullámzott, áradt
felém, betöltve
harmadik emeleti szobádat,
aztán kiszaladt az
ajtó résein, a lépcsőházban
futva a liget fái
közt cikázva, rohant a világba.
De nem világgá futott
persze, hiszen pár perc,
és megint ott táncolt
az ágy és asztal között,
aztán a tükörnek
ütközött, egy lapáttal rá tett,
egy pillanat alatt az
erkélyen termett, és már
ott hintázott az ég
alján. Holott, úgy igazán…
Nem is hagyta el szád
szegletét talán. Ez volt,
ami úgy Isten
igazából hiányzott. Meg aztán…
A csókod.. az ölelésed,
finom puha érintésed,
bőröd bársonya,
arcomba omló hajad selyme…
Napestig sorolhatnám,
de minek is? Hasztalan,
hiszen, hogy „Te
magad”, mind ott van benne.!
Meg még az a régi
bánat! Az is hiányzott!
Ahogy néztem utánad,
a távolodó vonatot,
és amikor szívembe
mart veszett hiányod!
De hogy előtte!
Amikor még ölelt karod,
és szorítottalak úgy,
hogy már szinte fájt,
olyan szorosan, mint
aki önmagát szorítja!
És égő csókod,
melynek lángtüze számon
izzott, mely örökkön
ég, soha nem boríthat
hamu vagy pernye. Na
igen, persze, persze!
Hiszen akkor még
tudtam, csak pár percre,
órára választ el a
távol. és nem örökkön tart
zsibbasztó hiányod.
Ha csak ez a bánat lenne!
De látod, mégiscsak
úgy van az Szívem,
hogy amit egymásnak
teremtett az Isten,
az előbb-utóbb, de
végül is mindenképpen
hiánytalanul együtt
lesz majd minden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése