Csorba Győző - Május

Csorba Győző

Május

A kényes-omlatag vidék remegve füstölög szét,
s az íves láthatár merev szélébe ékelt
és hasztalan szabadkozó tavakból
mohón hörpölget hosszú kortyokat
a földre-hajló teknő-forma ég-alj.

Fény ví a fénnyel itt meg ott szikrázó forgatagban,
süvít a villanó gerely, sajdulva rí az űr,
fölszáll a kín, s kecses körökben leng az öblös,
hullám-vető, szelid lapály ölében,
aztán a dermedő magasba csap.

Kucorgó, gyáva kedvedet cikázó gyík hátára fektesd,
serkentse föl, s a lusta köd guruljon el belőle,
kössön rá tréfás hurkokat -, csomózd hanyatló kedvedet
a tátott-szájú kémények vidám
torkából gombolyogva ömlő ritka füsthöz.

Ó, nézd az útak villogó szalagjait, szegélyükön
a szunnyadó fák borzait, melyek fáradhatatlan
villannak és fakulnak és mindig bújtatnak egy kis éjt -,
ó, nézd az útak hangtalan kígyóit, rád-sziszegnek,
s szívedbe kúsznak: - ott keresd őket, ha majd hiányzanak.

Szívedbe kúsznak lassan, és a kényes omlatag vidék
szívedre hull, akár a zizzenő por, ha
megáll a szél. Merülj magadba, ott keresd
őket, hiszen csak múló emberszívben él
tovább a kagyló-héjú pillanat.