Fazekas Valéria - Rongybaba

Fazekas Valéria

Rongybaba

Úgy érzi ő egy rongybaba,
Durva varratú rongybála.
Szennyes pocsolyában fekve,
Senki által vissza nem kérve.

Arca alázatos, mozdulatlan.
Sírni sem tud már, csak alkalmatlan.

Rongybaba, varroda szülötte,
Fakó gombszeme fekete.
Nem játszik vele senki többé,
Így vált a története köddé.

Felnőtt a kislány, ki kézenfogva vezette,
Nem gyermek már, hát a sárba vetette.

Fekszik árván,piros mosolya tucat,
festett arca távoli felhőket kutat.
Esik: cseppjei táncolnak a tócsába,
Beleivódott a bánat az arcába.

Mint egy rongybaba, cefetül,
nélküled, magában, egyedül.
Az idő halk suttogásában,
A szótlanság acélmarkában.

Vár egy egyedi, gyermeki lélekre,
Ki kinyújtja újra a kezét érte.
Rabul ejti nyomorék szépsége,
Szereti :mert rá van szüksége.