Komáromi János /Koma/
Fényben
egyedül állt a fényben
a sugár elvakította
hunyorgott hiszen fájt nagyon
de a fejét el nem fordította
egyenesen nézett fel
a várakozó fénybe
belül már reszketett
de nem mutatta, hogy félne
erősnek akart látszani
a sok remegő között
megmutatni mindenkinek
többé már nem üldözött
csak nézte a fényt
tudta már nem bírja sokáig
de inkább így pusztul el
ahogy élt idáig
büszkén és felemelt fejjel
nem bánva semmit
minden tette önmaga volt
nem bántott senkit
nem tudta most mi várja
a fény az arcába mart
nem tudta még meddig bírja
de mozdulatlan maradt
ha mennie kell, hát indul
nem félt már semmitől
a fényben állt
kicsit eltávolodott már mindentől
egyedül állt ott
ahogyan életében már annyiszor
egyedül várt ott
most úgy hallotta valaki szól
belőle lebegtek elő a szavak
mint egyszerű dallamok
kiáltani akart
hiszen a Fény is én vagyok
szavai elhaltak benne
feloldódott minden emberi amit magával hozott
a kavargó fény-dallamok között
lassan Ő is Fénnyé változott
a sugár elvakította
hunyorgott hiszen fájt nagyon
de a fejét el nem fordította
egyenesen nézett fel
a várakozó fénybe
belül már reszketett
de nem mutatta, hogy félne
erősnek akart látszani
a sok remegő között
megmutatni mindenkinek
többé már nem üldözött
csak nézte a fényt
tudta már nem bírja sokáig
de inkább így pusztul el
ahogy élt idáig
büszkén és felemelt fejjel
nem bánva semmit
minden tette önmaga volt
nem bántott senkit
nem tudta most mi várja
a fény az arcába mart
nem tudta még meddig bírja
de mozdulatlan maradt
ha mennie kell, hát indul
nem félt már semmitől
a fényben állt
kicsit eltávolodott már mindentől
egyedül állt ott
ahogyan életében már annyiszor
egyedül várt ott
most úgy hallotta valaki szól
belőle lebegtek elő a szavak
mint egyszerű dallamok
kiáltani akart
hiszen a Fény is én vagyok
szavai elhaltak benne
feloldódott minden emberi amit magával hozott
a kavargó fény-dallamok között
lassan Ő is Fénnyé változott
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése