Horváth István - Köszönöm ...

Horváth István

Köszönöm ...

http://m.youtube.com/watch?v=eVx7cdDGCxk

Az árnyak hullámtestei furcsa monoton ritmust jártak a szobában… lassan, mint a vak, ki tapogatózva halad, úgy mászták meg a sík falak unalmát. Napok jöttek-mentek s a gyermek az ablakon át nézte a világ fájdalmát hordó szürke égboltot. Cseppek hulltak, mint elmúló percek. Haláluk felsértette a föld álmát… sár freccsent fel: koszos vér. Patakká duzzadt az idő és sebesen robogva hordalékától terhesen folyt, folyt messze, oda ahol összeért a horizont és a képzelet. A gyermek szeme tükörré vált, mintha az ő lelkébe is beszivárgott volna ez a fájdalmas ború. Aztán csend lett, elmúlt a zsibongás, a monoton ütem, mintha megállt volna a világ, s valami halk, valami rég várt selymes érzés öntötte el a vidéket… s előbújt az első fénysugár. Kedves volt és mosolygós, játékosan intett és bársonyos ecsetjét végig húzta az égen. A gyermek szeme felragyogott, felvette a kabátját és kirohant a rétre. Csak szaladt… izgatottan, ahogy talán még sosem tette… minden lépés egy szívdobbanás volt… egyszer csak ott állt, s mellette, mint varázsszalag a magasba tört a szivárvány. Ott állt s csak nézte, ahogy a tünde színek kósza vonalai egymásba karolva felkapaszkodnak az égre. Csak ő volt ott, s csak ő látta olyan szépnek, olyan különlegesnek… mesélt neki, körül táncolta… becézte és tudta jól, hogy nincs még egy ilyen csoda…

S a nap utolsó karátjában eltűntek az éjbe…