2014. január 21., kedd

.kaktusz - Végső szeretet



.kaktusz
Végső szeretet

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember,
különösen, míg fiatal,
önmagát sem ismeri,
azért a hirtelen,
benne fellobbanó tüzeket
olthatatlannak hiszi,
de ha a dolgokat maguk valójában,
a maguk gyengeségeivel,
vagy épp nehézségeivel megpillantja,
akkor a tűz, ahogy kapott lángra,
el is csendesül,
hideg hamu lesz
a lángoló anyagból...
mielőtt a saját kikötőjéhez megérkezik,
sokszor lobban lángra,
lelkesedik városért,
nyelvért, barátért, szerelemért,
bélyegért, szalvétáért,
s ki tudná azt megmondani,
hogy mi minden feledhetőért:
mindegyik tűz szerelem,
mindegyik fellobbanás oka
az ismeretlenség csábító varázsa,
nem ismerése önmagának,
s, mert a tűz, ha éget, ha kicsi is,
óriásnak tűnik....
csalódás jön a valóságot látva,
csak, mert alaptalan a szerelem,
tévedés volt, hogy megérkezett,
a neki valót megtalálta,
csak a keresés egy állomása,
a végállomás még messze van:
az ember csalódik,
mint akit becsaptak...
az igazit, a hozzá simulót,
a neki valót, amiben öröme telik,
amelyik szórakozás,
ha munka is,
nem egyszerű megtalálni,
sok hamvadást kell elszenvedni,
a város, hogy valóban
az álom városa legyen...
ha a lelkesedés (szerelem)
a szeretetbe beköltözik,
olyankor a nehézség nem tántorít,
erősebb lesz tőle az ember:
a végső szeretet
múlhatatlan lelkesedés,
sok-sok próbálkozás utáni megérkezés.

2013. december 3.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése