Szijártó Péter - Valamely emlék

Szijártó Péter

Valamely emlék

elkavar borító fehér havakat, járdaszigetet
bennünk valamely kincsesbolt emlékezet
padokról lelógó, s földet nem érő lábakat
utcaköveken lámpafényt, ajkakon szavakat

és úgy gördül le lassan… neuronok játéka
az emlék első csókról, nevekről.. s még ha
arcok, és rianó kezek, s illatok mása
sóhajt bennünk valamely emlék tompabú hatása

mit tud a világ erről : ócska s nemértő jelen
itt állunk valamely térben valamely helyen
úgy nyúlik, hajlik, az idő vak szemébe
sóvárgásunk fehér vágya a csillagtér része

ha kérdik majd mások, tudni akarnak, ki vagy
s ujjuk görbén bök feléd… a sok jelenkor alak
ami történt veled belül fa, kint csak kéreg lehetsz
mondod nem szóval, figyelmeddel szeretsz

mondod hogy a világ forog, és utazol vele
hogy izzik markodban az örök nap dele
s mire a léten átszivárogsz, belőled ez marad :
sok szárnyas fénybogár, csodapillanat

aztán vándor lefekszel, s elborítja szemed
finom lepkeháló, valamely emlékezet
ujjaid közt ujjakról, dalról recsegő rádióból
mi fogható volt mindig éltél bár akárhol

a könny csak víz, és valamely só talán
folyik le ajkadon, arcodon, minden oldalán
ezüst csíkos indián a szomorú ember (tudom)
s eltűnik minden mire a szemkapum felnyitom..

hát így fed le minket, béke, viasz, vászon
ahogy eszünkbe jut - mozdulatlan álom
és aztán leomló köntösként hull alá a sárba
bennünk valamely emlék máglya éjszakája