Nagy István Attila - Nyitott és behunyt szemmel

Nagy István Attila

Nyitott és behunyt szemmel

Nyitott szemmel indul felfedező útra a vágy,
ujjak ágbogán megpihen, töpreng erőt gyűjtve,
de a nyak meredélyén kapaszkodik lázasan,
megbújik játékra várva a fülcimpák mögött,
forró levegőt dúdol a komoly frizurába.
A dombokon már izgatottabban ver a szíve,
szomjat olt, mielőtt a sötétben elmerülne,
ujjong, táncol a hason, a csípők kerületén,
sietősen kúszik a bokáktól a combokon,
mint aki halálát keresi, a boldog véget.
Remegő teste, a hogy megérkezik:
behunyt szemmel indul felfedező útra a vágy,
amit eddig látott, jaj, kavargó látomás lett,
és csak érzi már, hogy egyetlen lüktetés
ez a létezés előtti rendosztó zűrzavar.
Felsír a vágy, idegek cibálják, tépik egymást,
a két ember némán egyszerre alámerülne,
lebegne, sodródna, mint a remény a tengeren,
vagy kiszakadna, elnyúlna a halál öblében,
mit a riadó szív olykor magának festeget.
Ó, a felfedezés öröme! Öröm az ember,
nem nyílik lelke csupán a büszke fájdalomra,
a másikban ébred szerethető önmagára,
amikor teste elpihen és lát, és újra lát.