Végh Sándor - Az ősz aranyba öltözött

Végh Sándor

Az ősz aranyba öltözött.

https://www.youtube.com/watch?v=dNAHA1M0Sac

Kő és föld, sárguló zöld,

felettem világlik a hold,
taglózó döbbenet a szó, félelem szelek zúgnak
és csak szavak, melyek kék égbe hamvadnak,
súgva int csillagívet holnapomra…
de a múltba bepillanthatsz!
Milliónyi arany emlékpor hullik karomra,
a nap végre arany, régmúlt fájdalom
ég fénytelen lámpaként…
- fecskék csacsognak-; végtelen remegés a mért idő,
suttogják egymás közt az elmúlt nyarat,
ellibbentik az emlékezés édesfehér függönyét.

Lent a kertben sok virág; álmai szállnak napokra,
tündérekről mesél, hócsipkeként hallgatva be a tájat,
hisz elmúlt már a nyár, vörösbe öltözött minden ág
és gyűlnek az emlékek. Bár kezeim közül kicsúszik a csend,
mondani kéne újra és újra; élj még világ!
Ám ott lapul a szívbénító üvöltés, ne csak a keresztet vidd tovább,
még van, ami mutatja a végtelen időt, nevess, ha fáj is,
akkor is ölel magába egy tüzesajkú fénylehelet, mert tiéd a múlt.
A Föld kohójával hímzett forráskövek: egyszerű emlék!

Meg előtted még a jövő, némán hullanak pihe-puha vágyak
csak kicsit halkabb lettél már, hóesés tengere hullámzik eléd,
nem kiabálsz oktalan dolgokra,
sóhajok lebegnek imbolygó gyertyafényként,
érted a vihart, a tavaszt, a szél, meg az eső,
a fagy forgácsai szapulnak, érzed a lobbanó tovafutó nyarakat;
melyeket cseppkőfátyollá szelídítik a fényes lelkek sóhajai.
A bot kezedben néha csak az idő, mely sokszor szobrászkodik,
játszik az énnel, hogy ne légy egyedül,
árnyékleplek mögül ugrásra készen,
segítségért kiállt a világ, ám vár még rád ezer virág,
majd ébrenlét álmodást árnyékol a párás telehold,
nyitott szárnyakkal repül a főnix madár,
lángokba hullva halna már, de álmos az éjpillangó!

Ki, miként kóstolgatja az ölelő angyali simogatást, mindegy.
Kék lagúnák kertje ez, csillagokból hulló hó hullik arcomra,
sejtelmes szép pillanat repül megcsalt mozdulatokkal Rád.
Az égben lebegők csarnokán minden angyal szárnyán
fut tova egy gondolat és arcul üt a csend!
Hallgatom…, hallgatom miként percegnek éveim gondjai mögöttem,
elnyelnek fénykérdések,
- s várom, hogy az öreg tölgy felettem mikor mond mesét-,
fázósan ölel a süket éjszaka, tücsök zenél kölcsönharmóniát belém;
napfényből lesz azután, s ott tündöklik egy felhő peremén!
Az idő rólad mesél!