Füst Milán - Messzi fény

Füst Milán

Messzi fény

Ha jön az alkony, gyászinduló bátran felzendűl,
A döbbenetes sötétségű széles árnyak nőnek,
Olvadt ólom-csöppecskéket hullat el az árnyék,
S a végtelen és nagytömegű tenger mélye pirosan tükrözik.

Hajó megy el, a szörnyen messzi partok felé lendűl,
S a nap is, lángban álló gálya megy mögötte más égtáj felé…
Elmúlt a nap. És minden dicsősége, mint a jeladás
A nyugodt láthatáron áll. És hirdeti, hogy nincs megújhodás…

Mert vissza nem tér többé, ami távozott. – Ó messzi fény!
Az örök változás mivégre van? Vagy minden veszendőbe mén?
Az egek tornyai s az égő tűzzel teli árkok?
És lelkem is szegény?
S mi őt dorgálja, feddi? S vak erők
Vonúlnak itt, mint órjás látomások?
S lobbannak el? Hisz úgyis téli álom már nekem e földi lét,
Amelyből felriadok olykor s mint a fák,
Az ég felé jajongok s messzi fény, feléd,
S az Urat hívom tanuságomúl, hogy itt vagyok…
Ó fényből árnyba változó világ!

Az életed fölötted ellobog.