Gősi Vali - Mindörökké ősz

Gősi Vali

Mindörökké ősz

Megint úgy érzed, vége már:

oson az ősz elől,

szökik a nyár,

s nyomában fénytelen

sötétség terem,

és a fekete,

ködfátylas éjeken

megcsikordul benned

a félelem,

hogy a kozmikus éteren

a holtak - küldte

elmúlás árnya vár,

les rád lopva,

hidegen,

ezen a fakó,

búcsúzó nyárutón

és megriadt lelkeden

- mint halálos betegen  a gyilkos láz,

a végzetes -

végül majd kéjesen elpihen

ez a hívatlan,

örök idegen.

Most meghal

belül az indulat,

nincs megbocsátás,

sem harag.

Már nem számolod

a napokat,

úgysincs barátod,

ki látogat.

Az éjben veled

a Hold vacog,

s a sápadt fényű csillagok..

Szél elől perdül

a falevél,

s gyáván a földre hull,

ha jön a dér.

A napsugár tűnő villanás,

fagyott mosolyú,

hamis varázs.

Magányos éj,

ködfátyol, homály...

álmodba visít

egy kormorán.

Az égből int már bús apád,

és könnyes álom a jóanyád.

Csak illat és lábnyom

az úton át feléd csaholó

kiskutyád...

Nagyon magad vagy,

egymagad,

semminek érzed most magad.

Ne csüggedj,

mégsem vagy egyedül,

ha majd a sírodra gyertya ül

egy magányos őszön,

s a lelkedet

lobogó gyertyaláng

érinti meg.

Gyermeked érted

mormol egy imát,

s megidéz téged

a gyertyaláng.

Ne csüggedj,

nem vagy egyedül,

amíg a sírodra gyertya ül...

Az ősz csak akkor lesz

örök neked

ha te temeted

a gyermeked.