Nagy Horváth Ilona - Szilencium

Nagy Horváth Ilona

Szilencium 

 Akarom, hát bástyád volnék,

én, az omlatag várfal,

fehér nyomomban

dermedt vizek.

Esténk élén ott

billegett Alíz minden

csodája,

csak egy tiszta

pillanat kellett volna,

egy végtelenségig

lecsupaszított

parány töredék a

ránk rótt időből.

Körülveszlek,

kő vagyok,

rajtam csorbul

a szó.

Karcok csak,

látod, nincs

szakadás,

nézz rám,

ha akarom,

bástyád vagyok,

s te az enyém,

mikor bomlani

kényszerít

örök harcmezőnk,

az illem.

Mélyülne még a csend,

szemérmes kékfehéren,

mint a fákközti

szűz hó,

majd menekülne innen,

ha kő talál követ.

Loppal épülök,

építelek,

érzéki dobbanás,

értelek,

gyönyör és íz,

mint az elém

csent csokoládé

a nyelvemen,

csak egy tiszta

pillanat, egy

végtelenségig lecsupaszított

parány töredék,

mi a mából maradt.

Ránk szakad lassan az éj,

s mi nyugovóra térünk,

földre zuhant

pisla csillagok,

két marék álmodó kavics.