Harcos Katalin
Bolondos áprilisban…
Bolondos, vadóc
április!
Nézd, hogy cibálja a
zsenge ágakat!
Csak néhány, suhanó
pillanat,
és megszakad
a tavasz serkentő
zenéje…
meg, a természet
ébredése,
megáll minden… de ne
félj, nincs vége!
Az április komor,
szélűzte felhőkön
lovagol,
de már lásd, mind
tovaszállnak!
A kuszára borzolt
ágak
mind-mind napfényre
várnak,
fényre, langy esőre,
melegre,
napsugárra,
dédelgetőre,
áprilisi csalfa
bűvöletre…
S én? Éledő életre,
szerelemre.
Úgy változom, minként
az április… tán
nincs bennem bánat
végre! – mondanám –,
csak vágyam ébred
mindig, újra… lám!
Mint az áprilisi
napfény, kedvem derül,
ha viharfellege
tovarepül,
s szívem is boldog
álomba szenderül…
Álmodom hát… s álmom
átölel.
Hogy kiről? Neked sem
mondom el…
De hisz úgy is tudod…
veled vagyok:
megindult szívvel
nézlek, s hallgatok.
Mosolyod láttán
boldog vagyok.
Arcod huncutul rám
nevet:
nekem ragyog most két
kék szemed…
s úgy neked adnám a
szívemet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése