Nagy Horváth Ilona
Elénk teríti
Mikor huhogva ránk
terül az éjjel,
puhán kerengő vágyat
ölt szobák
homályos ablakán
kinéz a holnap,
úgy estfelé, ha ködbe
ér az ág,
megnyújtja gyötrött
tagjait egészen,
s vigyázva jár,
akárha hallanánk.
Sovány vonalba
zsúfolt rajz a látnok,
születnek sorra
láztalan csodák,
elírt papírba
hengerelt az elme,
dúlt álmain kis
szürke pálcikák,
akárha harcba futna,
küzd az ember,
riadt lelkében
megszaladt világ.
Suhogva új időt
lebbent a kelme,
kopott korok között
kutatva mát
dobozba rejtett
vászon ül kezére,
finom fonálba
álmodott imát,
kivarrja mind a
tűzvirágot lánggal,
s elénk teríti ékes
abroszát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése