Szita Zoltán
Ez a nagy dobogás
Ma már nem csak érzem,
hiszem azt:
hogy nem elég a fák
fölött elnézni,
a koronától, a gyökerekig
kell menni.
Mint képek villanása,
futnak az arcok:
s én hallgatom mi ez a
nagy dobogás,
már szinte a hideg ráz,
meg a vacogás.
Hiszen rosszabb már ez a
megérkezés:
talán a leghosszabb
sajtófogadásnál,
ahogy én, nélküled
időtlen kerengek.
Érzem, hirtelen rohanni
lenne kedvem:
ahogy mögöttem hirtelen
becsapódnak
majd a mellékutcák, üres
dördüléssel.
Mint egy halászháló,
örökre kifeszítve:
úgy érzem magam, ahogy
repít a szél,
teremtésünk merülő bárkái
között.
Éjjel, vad táncot sejtek
végre fölfedezni:
és ördögi álarccal
fölfegyverkezve,
hűs arcunk, piruló
melegéről álmodom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése