Nagy Horváth Ilona - P, S.

Nagy Horváth Ilona

P.S.

Elnémult  nap,
félrevonultan hagytam,
hogy bőröm érintésed visszajátssza.
Csillagok mögött világra jött messzi rejtek,
ki ha felfedi előttem olykor magát,
nem csak lélegezni,
létezni is elfelejtek.
Nyugodt voltam, rajtam a rutinos
tolvajok önfegyelme,
nem is gondoltam, hogy ott
érsz majd tetten, magabiztosságom
komfortos fészkén,
mikor egy feltételezett síkon
kóborol épp az elme.
Most nem éreztem, hogy loptam,
finom volt, és megindított
valami végtelent,
ezt éreztem.
Egyszerűen.
Határozottan.
S hogy körülöttem
tanácstalanul toporog az értelem,
s ott volt még az élet alatt felnevelt óriás,
hogy lefogja agyam,
lefogja szám,
lefogja kezem:
nem lehetek elég,
hiszen te szép vagy,
markodban elfér
a világ.
Egész világom.
Háborgó, viharos álomtengerek,
odafér a játék,
a visszafojtott lélegzetek,
a soha szóba nem került gondolatok,
minden elharapott mondat vége,
meg nem írt harag,
legyintés a tükör felől,
selyemgomoly kincsek,
fényfelhők,
benne minden hangod,
a ragyogás, amiben rejtelek.
Ha látlak, mintha először látnék eget.
Késő van,
elnémult a nap.
Hagyom, hogy ajkam érintésed
visszajátssza,
-    milyen lázas most a csend -
rajtam a rutinos tolvajok önfegyelme,
egy feltételezett síkon még ott
vagyok.
Markodban kucorgó zaklatott
világ.